GerleGalamb

Itt vagyunk. Új ház, szeretjük, csigatempóban belakjuk. Szeptemberben kezdődött az ovi, először gyalog jártunk. Sok kutya, gyerekek frászban, én is mert kihajtanak a kisbicajokkal az útra. Vili hazafelé alig bírja az utat, dombra jövünk. Én is kipurcanok, aztán azért irtogatom a borostyánt vagy festema, pakoloma, takarítoma mindent. Amikor betelik a pohár, mert fizikailag nem bírom, átállunk a buszozásra, kerülővel, átszállással. Azóta kedélyesek a reggelek és délutánok, ezek a mukik imádnak kérdezősködni és mesélni. Közben kiderült, miért éreztem kevés energiát: mert akkor már megvolt a babánk, és rendesen dolgozott a szervezetem és az már magában is jó emberes meló.

Hamar terjesztettük a jó hírt, mert nem bírtuk ki. Jó szarul voltam, bár szerintem sokan sokat adnának érte, ha csak ennyi lenne az első trimeszter. Csak a lassításra kell ráállnom, az nem könnyű, az ovi meg hazimunka körök teljesen kipurcantanak, pedig minden nap alszom Vilivel.  

Ami nagyon nehezen megy, hogy magamra fordítsak időt. Úgyhogy hirtelen beneveztem egy cantienica tréningre, és milyen jól tettem. Ez egy medencefenék tréning főleg, az intimtornák legjobbja, plusz tartásjavító is. Van belőle arc- és láb- és járás- és futásra koncentráló is. Harántsüllyedés, kalapácsujj byebye. Nekem a tartásom meg a szülésre felkészülés volt a motivációs erő. Király volt, azóta kevés napot hagytam ki. Kb egy hónap kemény gyakorlás kell, de utána is csinálni, csak addigra bárhol bármikor menni fog. Nagyon komoly volt, hogy közben lelkileg hogy felkavart az egész, bár ez természetes a tréner szerint. Amúgy a tréner, Nesztler Judit nagyon érti a dolgát! Ő van Bp-en, anyukája Székesfehérváron, és ennyien vannak az országban. De megéri szerintem személyesen kezdeni. Egy könyv van magyarul, de csak vaterán vagy antikvárban vadászva lehet hozzájutni, nekem viszonylag könnyen sikerült. 

Mi van még? Folytatódik a kerámia, most alakulnak a bögréim, lassan tányérok is. 

Közben nehezen, de újraindultak a vezetés órák Marcival a rosszullétek elmúlásával. Kezdek reményt látni, hogy menni fog.

Közben énekelünk a fiúkkal pár hete, napi soktíz dalt, lassan együtt is megy, sőt, Zsombié már dallamos! Ennek nagyon örülök, azóta meg is erősítettek, az éneklés tanulható! Remélem, a tánccal meg a ritmusérzékkel hasonló jókat fogunk megélni, mert az az életben az egyik küldetésem, hogy táncolni megtanítsam a fiúkat A közelükben egy lány se sírjon a parkett szélén. Na.

Közben próbálom magam ahhoz is tartani, hogy ne csak elméletben tudjam nagyon okosan, hogy mi a jó, hogy hogyan éljünk. Hát nem eccerű-

Közben nem tartom magam valami sokra, kevés kell ahhoz, hogy földbe döngöljem saját magam, és ezen változtatni szeretnék. A csendes ima még mindig csak álom, mondjuk havonta, ha összehozom. Ez van, mindent akarok, túl sokat, megint, mindig, egyszerre. Mondjuk minimum a világot megmenteni, de ha észnél vagyok, belátom, hogy magamon kívül senkit nem lehet.

Egyik délután órákig pucoltam a zsírt a használtan vett konyhaszekrényről, és közben hallgattam az új utcánk hangjait. Fűnyíró, gyerekzsivaly, tehénbőgés, balkáni gerle búgása. Reméltem, hogy majd ez lesz. Egy álmunk válik valóra.

És érett fügét ettünk a kertből. Van még alma, dió, sárgabarack, csipkebogyó és bodza is, és fehéreper fa. (A fenyő meg gyümölcstelen fáknak nem látom értelmét, amikor a helyére mehetne pl egy őszibarack vagy mandula, mogyoró, málna, piszke. nem igazam van?)

Közben napokig kínlódtam, nem tudtam, milyen munka mi után következzen, de végül attól nyugodtam meg, hogy minden nap megtettünk, amit tudtunk, és mára jól felpörögtek az események és sokat haladtunk. Két napra három festő is csatlakozik, végeznek amivel végeznek, de szerintem nekünk ez két-három hét feszített tempójú szívás lett volna, ha nem több. Ami marad, azzal majd elbánunk mi. Rég dolgoztam ennyit, mint a napokban. És igen jól is esik.

Aztán a fiúk másodunokatesójára (egy éves kislány) vigyáztunk ma egy órácskát, hát hihetetlen élmény volt! Egyben látom a jövőmet is: a fiúk egy percre nem hagyták program nélkül, úgy kellett őket lekapcsolni, de cukik voltak és figyelmesek.

Most repülnek a fiúk Dömsödre, mi pedig megtoljuk a szekeret a hétvégén.

Vagy elmegyünk Pécsre egy pár szépséges régi parasztszekrényért? Nem is tudtam, hogy ez a kategória létezik. Vagy csak a jófogás találta ki? Mindenesetre mi ilyen parasztszekrényesek vagyunk, szevasztok. Kiválóan fog passzolni a nagymamámtól kapott ágytakaróhoz, terítőhöz, amit még édesanyjától kapott nászajándékba.

Na helló, most nincsenek fotók, minden zsákolva van, az agyam is. csak én vagyok, és ez így jó!

Az a három teás csésze a múltkor, és még mellé a sok házimunka kikészítette a kezemet. Túl keményre szikkadtak az agyagok a kivájás előtt, és az egésznek ínhüvelygyulladás lett a vége a jobb karomban. Most már jó, egy hetet kíméltem, már nem fáj, csak érzem, hogy lassan kell munkára szoktatnom.

Életerős akarok lenni. Minden szempontból. Ne a feladat szűnjön meg, hanem keressek hozzá erőt.

Van ez a kifejezés angolban, hogy show up. Megjelenni, jelen lenni, mutatkozni. Az állandó szélmalomharcom. Woody Allen szerint “Eighty percent of success is showing up.” Azaz a siker nyolcvan százalékban a jelenléten múlik. Például hogy elindulok futni. Hogy felkelek előbb, hogy leülök faragni, leülök tanulni, és csinálom. És ott vagyok. Nem máson járatom a kerekeket.

Ahány területen problémával küzdök az életemben, annyiszor szembesülök ezzel: hogy nem tudok ott lenni, nem csinálom, nem akarom, kínlódok. Csak ha ránézek erre kívülről, és belátom, hogy a gondolataim és félelmeim alkotta köd nem én vagyok, csak egy állapot, de én mélyen valódi vagyok és nem ilyen, akkor könnyebbül meg minden. Ebből szeretnék szokást csinálni. Alakul.

Amikor felpörögtem a csészekészítésre, le kellett lassítanom és szenvedtem tőle mint a kutya. Nem baj, az élet ilyen. A irány megvan, az elszántság megvan, itt nem érzem a semmitnemakarok nyomasztó súlyát. Itt most azt tanulom, hogy a ritmusok és tempók nem csak rajtam múlnak, és most nem csak ennek a kerámiatanulásnak van itt az ideje. Itt a nyár is, a medence melletti felügyelet, a testvérharcok, a maminál nyaralás, az elutazós nyaralás, és utána a költözés hamarosan. És a bútorépítés és belakás. Új hellyel ismerkedés. És addig is a kalandok közt a hétköznapok ismétlődése.

És elém került ez a vers is, nagyon megszerettem:

“Túljutván az éj felén,
fölkeltünk, a Nap meg én;
néztük egymást tétován:
hogy lesz ebből délután…?
___(Fenti 4 sort légből kaptam
___s vízre írtam. Ilyen nap van.)”

(Fodor Ákos: Naplólap)

Elmesélem a tegnapot, tanulságos sok szempontból.

Elegem lett a tétlen ténfergésből. Mármint van dolgom elég, csak célom nem volt. Ideges és elviselhetetlen vagyok ilyenkor.

Megunom a szenvedést, elhatározom, hogy keramikus leszek. Ettől felszabadulok. Azt is eldöntöm, hogy pénzt keresek a tanulmányaimhoz és az eszközökhöz. Nem mintha nem tudnánk lassanként összehozni a büdzséből, de ezt én akarom megoldani, az önállóság a lényeg. Kikeresem mi mennyi, a gép, az anyagok, a tandíj, a vizsgák: 355.000 Ft. Kavarog a fejemben ezer részlet, de annyiban maradok, hogy ha el akarom kezdeni, akkor először eladható produktum kell. Tanuló adhat el? Lesz az elég jó? Lesz. Figyelem kell és hogy egyszerre egy technikába belevessem magam.  És hogy minden nap tegyek valamit a célom érdekében. És a hibák elfogadása. Az alaptézisem az, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezzel a tökéletlenséggel kell tudnunk együtt élni. Sőt, ebben megtalálni a lényegünket. A tökéletlen raku chawanok (különleges technikával készült teás bögrék, később majd elmesélem) gyönyörűek. Valódiak. Nem tudom letenni, csak ezekből szeretek inni, még a vizet is. Élet van bennük, átjárja őket a tea vagy amit beletöltünk. Ha asztalra tesszük, picit nedves lesz alatta az asztal. Rita barátnőm annyira megszerette az övéit, hogy a táskájában hordozta az egyiket, nem bírt megválni tőle.

 Vissza a napomhoz: Kipakolom a cuccokat az udvarra, agyag, eszközök, pöttyös viaszosvászon. Gyerekek visítanak, miért nem velük játszom. Elegem van belőlük, mondom hogy hagyjatok élni. Jó meleg van, egy kis vízzel leszerelem őket, játszanak. Megformázom tömör agyagból a két chawant, közben ezer konfliktus, pisikaki, veszekedés, az agyag szikkad, kicsit kivájom a közepét. Közben nagyika, aki már nem annyira tudja, hogy mi van, kijön kérdezgetni hogy ez mi és hogy jaj még mennyit kell ezen dolgozni és hogy anyukád hogy van és mikor jön és mikor mentek. Állandóan ismétlődő kérdések. Ebéd, altatás, szuppercsöndes idő. Mondjuk elég feszült vagyok még mindig. Amikor semmi sem elég jó, és a végén még ki is lyukad az egyik. Mintegy jelezve, hogy tényleg semmi nincsen jól a világon. Ekkor jön nagyi megint, ugyanazokat kérdezi. Aztán egyszer csak észreveszem magam, hogy mekkora marha vagyok, nagyi is mondja, ugye milyen jó nekünk ez a kis kert, ugye? Ránézek és tényleg azt tudom mondani, hogy igen, szeretem ezt a kertet. És akkor hogy ránéztem, és normálisan válaszoltam, mindjárt elkezdett mást kérdezni, hogy festve van-e a hajam, meg hogy milyen szép szőke, és hogy te akkor ezt szereted csinálni, ugye? Olyan boldog voltam ott a cseresznyefa alatt. Kijavítottam a lyukat, szépre. Minden jó, minden úgy van jól a világon ahogy van.

Aztán befejezgetem őket estefelé, mikor a fiúk elmennek Marcival. Mígnem a javítgatott betörik.

Hamar megnyugtatom magam, mert az élet ilyen.

“Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.” (Ottlik)

És tényleg, a másik milyen szép lett.

És így alakul a mód és alakulnak a körvonalak. Tanulom, hogy kívülről ránézzek magamra és a görcsölésekre, és ezzel azok meg is szűnnek. A hibákból néha szépség lesz. Esetleg tanulság. Dolgok bedőlnek, de ami kell, az megmarad.

El fogom mesélni a raku chawanok történetét, elejétől végig, hátha beléjük szerettek ti is.

Jó régen nem írtam, és most visszatérek.

Februárban végig beteg voltam (torokgyuszi, afta, influenza), meg március elején is. Jó nagy szívás volt és nehezen kaptam erőre. Utána újrakezdtem az öt tibeti rítust, kis erőt vert belém, úgy tűnik.

Közben a gyulladáscsökkentő gyógyszer miatt vége lett a szoptatásnak, könnyen megúsztuk, bár azért nem volt egyszerű. Mostanra közös erőfeszítéssel eljutottunk odáig, hogy a fiúkat itthon tudjuk hagyni másra is estére is, sőt én elmentem egy egész hétvégére egyedül is, és nem volt gond, csak kicsit hiányoztam.

Korszakváltásnak hívtam az utat, de rá kell jöjjek mindig és megint, hogy ha a korszak változik is, én végül maradok az, aki voltam. Kívülről ránézni viszont jó volt az életemre, meg jó volt látni a rég elhanyagolt barátaimat is, akikkel sikerült találkozni.

Sok minden más is volt. Nekikezdtünk a szisztematikus házkeresésnek, és gyorsan eladtuk a szegedi lakást, és most vettünk egy házat, aminek az ügyintézése még tart, és nyár végére reméljük ki is költöznek, és mi beköltözhetünk.

Közben havonta jártam egy lelkivezetőhöz, mert már úgy éreztem, hogy nem tudok kijutni a szokásos spirálból. Nem pszichológus, de jobb, jezsuita lelkiségű nő, családanya, tanár, lelkigyakorlatokat is vezet. Kb az első üdvözlő mondatáról tutira tudtam, hogy nekem jó lesz. (Mondjam, hogy gyalog öt percre lakik a majdani házunktól?) Volt szó mindenfélékről, nagyjából én beszélek, bonyolítok, és ő támpontot ad és segít körüljárni, nem ad tanácsot hálistennek, az kiakasztana. A megbeszélt témák aztán egy hónapig dolgoznak, és aztán újra találkozunk.

Azon igyekszem, hogy a tervezések és szervezések mellett tudjak azzal foglalkozni, ami éppen történik, és ne görcsöljek előre az augusztus-szeptemberen, meg hogy mi lesz velem, munka, karrier, szokásos parák. Az utolsó találkozásunk  a lelkivezetővel ezekről a paráimról szólt éppen, jó idegesen jöttem el, napokig maradt is. De akkor már hetek óta nyomasztott minden, ilyen képnélküli nem konkrét módon, de úgy, hogy nagyon fájt a hátam is. Megbeszéltük, nem lett jobb, megmasszírozták a hátam, elhagytam a tornát, kicseréltem a párnámat, és ezekkel egy időben jó náthás lettem, és a hétvégi nyomott kanapéndöglős erőtlenségben eljött egy kis nyugalom is. Olvastam, hallgattam pár szöveget, Eckhart Tolle mond valamit valakinek? Mintha kövek gördültek volna le a hátamról. Jobb lett minden.

És akkor jön egy ilyen hülye nap, mint a mai. Fogalmam sincsen, hogy mi verte ki a biztosítékot, de elviselhetetlen voltam. Elejétől végéig. Szerencsém, hogy a kölkök hamar elaludtak és egyedül lehetek ma este.

És most itt lapozgatom a kerámiás egygigás tananyagot, amit elkértem, hogy legyen mi tartsa bennem a lelket a nyárra. Most ugyanis vége lesz a tanévnek, jövő héten kiallítás, évzáró buli, és nem lesz a heti szokásos óra. De itt ülhetek és a legfrissebb raku bögréből hörpölöm a teát, és ez azért valami. Most hoztam haza olyan korongolt edénykét is, ami végre hasonló lett ahhoz, mint szerettem volna, szép az engób, szép a karc, szép lett a mázazás, és újfajta pecsételéssel van rajta a névjegyem is, nagyon boldog vagyok tőle. Nyilván még messze van a tökéletestől, de hát ez végül is mindennel így van a világon, én meg még csak alig tudogatok valamit erről a szép szakmáról. Szép volt ma az a kép, mikor minden eddigi edényemet kitettem a konyhaasztalra, hogy válasszak a kiállításra. (nincsfotó, telóm nem volt) Árnyalja a képet, hogy közben folyamatosan ordibáltam az engem dicsérő gyerekekkel, mert folyamatosan ott zsizsegtek és féltem, hogy eltörik valamelyiket.

Mi van a fiúkkal? Egyre jobban gyepálják egymást, szemtelenség, nyivákok fokozódnak, és hihetetlen módon ezzel együtt a cukiságok is. Szeretnek és tudnak együtt játszani is, nem csak gyepálni. Értelmesek, viccesek, bátrak, erősek.

Azt mondtam, hogy egy kis tó van a leendő udvarunk végében, aranyhalakkal? És hogy festés után költözhető, kétszintes a ház, benne garázzsal (akarom mondani műhellyel)? Elég nagy lesz a hely az (egyelőre még rémisztőnek hangzó) tervezett maximális létszámú kiss család méretére, vannak gyümölcsfák és a környék egy ilyen kis családi házas minifalu a város szélén. És a kerámiapark 10 perc séta… Szerintem úgy agyagosan munkaruhában fogok hazaandalogni a szerda estéken.

Jó lesz így ennyi körképnek, bepótoltam?

Tenyleg olyan vagyok ot napja, mint a drogosok, ugy varom, hogy bevehessem az adagomat, a flectort. Torokgyuszi, ma kiderult van egy afta is, az faj ennyire. Azon rohogtunk a dokinovel, hogy mi a ferjemmel meg egy jo kis kiados normalis influenzat se tudunk elkapni a szezonban, inkabb ilyen valogatott kinzasokat.

Namindegy, amugy nem vicces, sirtam is, de most mar nyugi van

Ezuton is csokoltatom a szenteket, akik viszik a fiukat, hogy legyen egy kis break, es uzenem a virusoknak, hogy velem huztak ujjat, tervezem az edzest az aprilisi vivicittara, remelem tiz km menni fog. Eleg szivatos, aki lassu, azt felveszi a kiserobusz, aztan vege is.

November óta tart, hogy mindig elkap minket valami szar. A karácsonynál nem hittem, hogy lehet rosszabb. Aztán Zsó bárányhimlős lett, egy hét alatt lenyomta, más nem kapta el. Aztán négy nap ovi, és taknyosak lettek a kicsik. És három nap alatt lenyomták. És tegnap Marci esett ágynak, lázas, torka fáj meg mindene, ijesztően gyenge. Dianózisa mononukleózis. Hetekig lehet lázas, és még hónapokig gyenge. És ez gyerekeknél gyengébb dolog, és amúgy hónapokig fertőzhet, cseppfertőzéssel, és lappanghat egy hónapig, és még ezer szar van, de nem mindenki kapja el, vagy tünetmentes lesz. A gyerekorvos szerint kellemetlen és hosszú lefolyású de nem veszélyes. A wikipédiát és társait bár ne olvastam volna. 

Csak ne kapják el. És ha én elkapom, mi lesz?

Én most pár órája sokkolódtam. 

Ez nem lehet igaz.

Ilyen csak másokkal történhet.

Basszameg.

Összeszedem magam, de mi van, ha elkapom? Mi a szar? Hagyjon már békén az élet.

Zsombi szerint én vagyok most az ápoló. Vicces, kérdi miért. És akkor vegyek akkora levegőt, amekkora már nincs is, és csináljam végig.

Úgy várom a tavaszt, mint a messiást. Vagy inkább a messiást várom.

Van itt három bejegyzés félig megírva. Egy Anne Lamott szöveg fordítása arról, miért tilos diétába kezdeni újévkor, egy arról, hogy most éppen hol tartunk, ez a mindennemű állapotok fejtegetése. És elkezdtem megírni a múlt év összegzését is, mert én egy olyan lány vagyok, aki összegez.

Persze nincsen időm ezeket tovább kifejteni és normálisan megírni, és nem is igazán akarom, nem fontosak annyira. Mert mindig ugyanoda lyukadok ki, és most minden kicsit tisztább lett és az utóbbi öt percben megvilágosodtam.

Itt van az a helyzet, hogy állandóan kavarognak a témák/tennivalók/aggódnivalók a fejemben, amitől frusztrált vagyok alaphelyzetben, pedig még akkor nem is történt semmi, csak csöndben ültem. És akkor adjuk ehhez hozzá az alapzajt, amit mi itthon keltünk. Minden hónapban kétszer legalább összeomlok pár órára és kétségbeesem, hogy itt semmi nem változik és aztán belátom, hogy hülye, ez csak a fejedben levő káosz, és nem a valóság. Sok mély levegő, alvás, minden rendben, lehet ezt csinálni, menni fog. És megint és mindig visszazuhanok ugyanoda. És arra jutok, lassan, nagyon lassan, hogy emlékeztetni kéne magam arra, hogy ez csak az érzelmi káosz, és ne parázzak, és vegyek levegőt. És ezt kb minden nap minden órájában párszor. (az előbb mintha havi két alkalomnál tartottam volna, na ez máris király:).

Ugyanakkor itt van az a vicc is, mikor a háztetőn rekedt árvízkárosult imádkozik, hogy mentse meg az Isten, de a harmadik mentőegységet is visszautasítja, és aztán miután meghalt, Isten szemére veti, hogy de miért nem segített. Pedig az minden lehetséges segítséget megküldött.
Pont mint az életem: amikor minden lehetséges szituációban, problémában (életértelme, neordibáljak, házasság, alkotás, testképrendezés, minden) arra jutok, hogy le kellene ülnöm napi szinten meditálni, és folyamatosan cikkek és könyvek és brit tudósok igazolják, hogy ez mennyire jó és mindenre megoldás lehet, de főleg a legfontosabb dolgokra, (már amik nekem azok, mert a lakás pl nem fogja magát ima közben kitakarítani, de azt pont leszarom), akkor úgy tűnik, engem már az egész világ meg akar menteni, és még a szomszéd kecskéje is azt mekegi hogy figyeljél már, üljél már le.

Na és most itt ültem és majdnem belemerültem a másik hibáztatásába, aztán egy perc alatt lefuttattam a minden megoldatlan, nemtudommittegyek kört, és akkor összeállt a kép:

Most akkor ezt az évet (életet? 🙂 arra szánom, hogy első helyre tegyem a napi meditációt. Legyen ez a csendes ima éve. És a csöndességé. És a hallgatásé és meghallgatásé. És a jelenlété. Ezek a fejemben mind ugyanazt jelölik: a rászánt félórákban és a maradék időben is teljesen próbálni jelen lenni, elfogadni, figyelni, rászánni magam. És emlékeztetni magam, és ha kezdem érezni a zavart az erőben, akkor azonnal tudjam, hogy kapcsoljam ki.

Nyilván ez olyan, hogy nem fog menni és nem mindig és kemény lesz és és és

És a zaj ugyanúgy itt marad.

De akkor is, ez a kép most végre tiszta: nekem ez kell. És ez olyan, hogy napi figyelmeztetés lesz, sőt állandó.

Ki kell még találnom, lehet gyártok valami karkötőt. De mi legyen rajta? Mélylevegő? Üljél le? Divatozzak angolul: Keep calm and breathe? Részletkérdés. Nem fontos. Az irány a fontos.

Ezek így nem biztos, hogy összefüggőnek tűnnek és átláthatónak, de annyi mindent jelent nekem ez az ima annak ellenére, hogy alig gyakoroltam eddig, hogy az elképesztő. Képzeljük el, mi lenne, ha napi gyakorlattá válna. Válik. Válni fog.
Minden más nem fontos, de legalábbis nem tűnik fontosnak, vagy még inkább: nincs miért aggódni.

“Az ev legsotetebb napja tenyleg szar lett. Vili egy napja es egy ejszakaja lazas. En nem birok leallni, lelassulni, csak tenfergek ha eppen nem simogatom vagy furdetem a kisbeteget. Kurvara nem birom az engem osztogato embereket, akarhol vannak, akar nevvel, akar nev nelkul, van igy is eleg szar korulottem. Nem vagyok jo, nem vagyok kedves, nem sutok bejglit, nincsen csillogo hangulatom. Nem lesz semmi szokas szerinti, se hagyomanyos, se semmilyen, igyekszunk orulni annak, ha mindenki jol van a csaladban. Nyilvan en vagyok hulye, mit torodom mas velemenyevel, hat sajnos torodom, es hosszu napokig kepes vagyok kocsogsegeken ragodni, mig ugyanakkor nem vagyok figyelmes es kedves sem, meg azokkal se elegge, akiket elvileg nagyon szeretek.”

tegnap előtt ennyire ilyen volt. azóta picit többet aludtunk. én helyre tettem, hogy kinek a véleménye fontos, és ez jó: sokan szeretnek, és ezt ki is tudják fejezni. és nekem, és szerintem mindenkinek alapvetően az kell, hogy tudja, hogy szeretve van.

Vili már nem volt lázas éjjel. de úgy legyengíti ez a vírus, hogy ma már kétszer aludt a kanapén egy-egy órát, és most a kezemben aludt el. ha ébren van, harmatgyenge és nyüszít ha nem vagyok vele. majd megszakad a szívem érte, hogy ilyen szomorkás már szombat este óta. ha eddig magamat nem sikerült rávenni a lassításra, akkor ez a kicsikének sikerült. alig csinálok valamit, csak simogatom, szeretgetem, csöndesen játszogatunk Zsombival, vagy ölbe véve mesét nézek velük, vagy olvasunk.

ma este betlehemes főpróba lesz nálunk, sütöttem pizzatésztából tekert sajtos ropogóst, este még csomagolok, és kitalálok valami papír díszt még, mert most nagy lett a fenyő, a dísz kevés.

végül nem a sütéstől és pörgéstől alakult karácsonyira a hangulatom, és ez így jobb.

Boldog karácsonyt kívánok,
és azt, hogy nektek is meglegyenek az embereitek,
akik közvetíti a lényeget:
szeretve vagytok.

Nem jelentkeztem, betegeskedés volt-van, most éppen én, és közben rengeteg dolog történik.

Úgy látszik, ilyen maradok: pillanatok alatt elérzékenyülök, vagy összedőlök, vagy újra helyre rakódok. A szerda esti kerámiázások abszolút világhelyrerakósak lettek, szinte attól is függetlenül, hogy éppen egy fület hatodjára is szarul rakok fel, vagy hogy sikerül egy gigászi kelta füles edény. Ott fonó effektusnak hívják, én meg csak arra tudok gyanakodni, hogy egyszerűen kell az embernek, hogy embernek érezze magát emberek között, akik nem ordítoznak vele. Majdnem öt óra távol otthontól. Még a buszozás is jó, csak nézek ki a fejemből. Ott pedig ugyanaz a pár nagyon érdekes ember, beszélgetés vagy csönd, és az agyag. Teljes mértékben beleszerettem a formálásába, és mióta kiégett az első pár pici marokedény, már szinte keramikusként tekintek magamra. (jó, még barátok között is sok év, míg oda eljutok, de kit érdekel) Nem csak annyi, hogy de jó kis hobbi, közben meg majd mindent megcsinálok magunknak itthonra, amit régóta szeretnék, és jól eltelik az idő, és ventillálgatom kifelé a fejemből a sok betapadt gondolatot. Konkrétan engem ebben az egészben az tesz boldoggá, hogy én a magam mértéke szerint értékeset hozok létre egy kupac semmiből. És ez nem csak engem gyönyörködtet, és haszna is lehet, és konkrétan nemhogy alig tudom magam rávenni, hogy csináljam (mint eddig a legtöbb mindennel volt), hanem nem akarom abbahagyni. És három óra nem tűnik időnek, és kész passz, KELL CSINÁLJAM. Lelkes tanuló vagyok, millió kérdésem van, és abszolút ért a nyelvemen a tanárom, és és és

Viccesek amúgy a fiúk, mióta hazahoztam a csészécskéket (valamelyik csak fél decis:), állandóan teázunk. Zsombi először nem mert inni belőlük, nehogy a hamu feketére fesse a száját. Aztán rájött, hogy már nem olyan, és azóta teázunk. Vili is. Én meg a fülnélkülivel rohangálok egész nap (és ha már beteg vagyok, legalább haszna is van a teázgatásnak).

Kevésbé szép része a sztorinak, hogy nagyon autentikusra törekedtem, ezért kicsit kerek az aljuk, és a fiúk teázási módszere miatt rendszeresen kiborul a tea a végén. Mindig tanul újat az ember, és a fordulatokra mindig kell számtani. (Ettől mondjuk ugyanolyan ideg leszek a végére legtöbbször, de hát nem is vagyok az a zen mester típus. Még.)