GerleGalamb

Azon morfondírozott Zsombi, hogy mindenki megöregszik-e. Mondtam igen, lassan mindenki. De aztán eszébe jutottak csúnya ijesztő öregasszonyok, és végül külön megkérdezte, hogy én is megöregszem-e. Azt kellett mondjam, hogy én nem fogok. Azt mondta, jól van anya, maradj mindig ilyen szép. (Puszit is kaptam. Hajjaj lányok, ez a gyerek tudja mi kell nekem.)

Mondtam volna inkább, hogy igen, én is öreg leszek? Nem bírok ilyen dolgokkal mit kezdeni. Inkább nem öregszem meg, és ilyen szép maradok.

Nem hittem volna, hogy a mozgás és a magamon tapasztalt változások még több mozgást vonzanak, pedig de.

Ma 43 napja csinálom a tornámat, milyen szép kerek évforduló, nem? Tegnap pedig váratlanul, ruha helyett futóruhával jöttem haza a boltból. Alig vártam, hogy kipróbálhassam, és akkor leszakadt az ég. És a legközelebbi tető pont (és tetőpont) a fagyizóé volt. Hát ettünk, nyilván. Ha valaki arra jár, a Bikás parki fagyizóban egyen belga étcsokit pisztáciával. Jó ég, ezért nem leszek soha nádszál vékony 🙂

Na de ha már nem sikerült, így az este elkezdtem edzéstervet keresni, és kinéztem magamnak, hogy először az öt kilométert szeretném elérni. Amíg esik, eldöntöm, melyik tervet kövessem. Tanácsokat tapasztaltaktól elfogadok, sőt, ki kezdi velem?

Amióta kipihentem magam a nyaralás után, azóta is jönnek a Vili fogai és én azóta is sokszor szenvedek az alváshiánytól. Hálisten most éppen megint kezdek életképes lenni, de nagyon várom már, hogy az a két kis rohadék kibújjon. Mert addig sose tudhatom, hogy mikor leszek megint kialvatlan. Így aztán a kevés maradék drága időmet nem töltöttem irkálással.

A baj csak az, hogy túl sok minden gyűlik gondolati szinten, de nem tudom most se kiírni őket, úgyhogy mazsolázgatok.

A változtatás és nem kiabálás nem valami gyorsan halad. Annyi sikerül, hogy igyekszem csak rájuk figyelni, ha velük vagyok, és kalandozni, medencézni, fagyizni, akármi, csak ne máshol járjak fejben. Most erre nagyban rásegít, hogy behalt az okostelefonom. Van, amikor sikerül lejjebb vennem az elvárásaimat. Ilyenkor van az, hogy filccel krokodilt rajzolunk az ujjaink közé, ahelyett, hogy kiabálnék azért, hogy Zsó a lábára rajzol. Vagy szedünk gazakat az utak mentén, amik meglepően jól mutatnak az átlátszó kis üvegekben és még az ollót is kölcsönadom, sőt, Vilit is megtanítjuk vágni. Ezerrel megy a színezés is, és Vili most már nem eszi a filceket.

Siker még, hogy nem csak a gyagyaság ragad a nagyról a kicsire. Zsombi pl ebéd közben, ha úgy dönt, jóllakott, mindig ordibálva közli, hogy menjünk most már aludni: Aludni! Cumi! Egyszer türelmesen elmondtam neki, hogy olyan jó lenne, ha ilyenkor kiabálás helyett azt mondaná, hogy Köszönöm szépen az ebédet, tele lett a hasam (vagy valami ilyesmi, nem emlékszem a pontos mondatvégre). Azóta, képzeljétek rászokott arra, hogy megköszönje az ebédet, és néha kivárja, hogy én is befejezzem. És Vili ebben is utánozza. Egyszer csak magától megköszönte az ebédet. Elolvadtam.

Az öt tibeti rítust nyomom azóta is, eddig összesen kétszer hagytam ki, és fenomenális, csak annyit mondhatok. Annyit beszélek róla, hogy már három emberről tudok, aki elkezdte, mióta csinálom. Esetleg még valaki nem akar csatlakozni? Napi 10 perc, fokozatos, nem fáj, totálisan helyrerakja a tartást, izmosít, lendületet ad, önbizalmat, soroljam még? Lehet lassan megér egy egész posztot is. Annyit hozzáteszek még, mert előjött a napokban a kérdés, hogy irtózatosan fontos benne a mély légzés, orron át. Minden gyakorlat között is pár jó mélyet lélegzünk, meg ugye folyamatosan közben is. Én a lassú légzés ritmusára csinálom, mert úgy esik jól. Persze nagy megnyugvást nem hoz, ha folyton küzdenem kell azért, hogy hagyjon már békén mindenki tíz percre, ne borítsa alám a játékokat, ne bujkáljon alattam, ne akarja, hogy meséljek, ne ordibálja, hogy ne tojnázz. De néha sikerül. Az az álmom, hogy az udvaron csináljam korán, mikor még alszanak, de az alvással most ahhoz túl szarul állunk.

Vannak ezek a cukimuki fürdőgatyások, akikre ránézni is öröm. És vannak a süvöltő ördögök is, akiktől az agyam eldobom. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik a következő pillanatban, és tervezni se könnyű, ha valamit szeretnénk. És van ez a kínzókamra, mikor a fognövesztés extrém (nem)alvással jár együtt. És aztán ugye a gyönyörűséges Zebegény, a dombok és a Duna. És a Marci, aki mindenre kész. Minden szép is lehetett volna, ha nem bírom ilyen kegyetlenül nehezen a nemalvást. Így csak annyi volt, hogy előfordultak szép pillanatok. A maradék időben ingerült voltam, nagyon. És végtelenül boldog voltam, amikor hazaértünk végre. Két teljes nap alatt még nem sikerült teljesen helyrerázódnom, de már alakul.

Van mostanában egy állandóan feltűnő motívum, amit észrevettem. Azon gondolkodom, hogy mi lehet a főbaj, miért bírom olyan nehezen elviselni a gyerekeket meg a hülyeségeiket, miért kiabálok vagy fenyegetőzök állandóan. (Mert sajnos nem ment egyik napról a másikra az átváltozás, sőt.) Szóval azt vettem észre, hogy nem bírok belemerülni igazán az életembe. Nem akarok állandóan a gyerekekkel lenni, és emiatt alig vagyok velük kizárólagosan, mindenféle mellékes tevékenység nélkül. Merengek, hogy mit csinálok rosszul, meg tervezgetek, hogy hogy lenne jó, de úgy ahogy vagyok, ritkán élvezem azt, ami éppen van. Akadnak ilyen élmények, de azt látom, hogy többnyire szabadulni akarok a jelenből. 

Szóval nem egyszerűen a kiabálás a baj, hanem hogy miért történik ez. És arról szól az átváltozás, hogy nem is átváltoznom kell, hanem csak belemerülni az életembe. Csak lazán, nem szigorkodni magammal. 

Mikor úton voltunk múlt szombaton, ezen morfondíroztam, hogy szeretjük-e eléggé magunkat, engedjük-e, hogy olyanok legyünk, amilyenek vagyunk, mert ha nem, akkor mások elé is csak követelményeket támasztunk, és megy az ingerültség és szabályozás. És ezen nincs semmi meglepő, és nem új a gondolat, de amikor magamnak meg tudom fogalmazni, akkor mindig másmilyen lesz, szimplán csak mert már az enyém.

A nyaraláson is gondolkodtam. Azt gondoltam, hogy itthon is válthatnék nyaraló üzemmódba. Lazítani, kiélvezni, kalandozni. Mint a múlt ősszel, amikor minden napra azt hittem, hogy na most süt a nap utoljára ilyen szépen, gyerünk kifelé a szabadba. Mindent félretettem, amit csak lehetett, és így kiélveztünk a gyerekekkel heteket a sétáinkon. Mintha az utolsó lett volna, minden egyes nap olyan volt.

Holnap újra megpróbálom. A tornámban is nagyon bízom, mert ha nem vagyok halálosan fáradt, akkor erőt ad. És alakulok is. (Bár mondjuk az egész alakos tükör a nyaralóban nem tett jót az önbizalmamnak.)

Hajjaj, elöntik a gondolatok ezt a posztot. Hamarosan folytatom, de nem ma. Mivel úgy tűnik, nemsokára  bővül az infrastruktúra, van remény további fotókra is. A fürdőgatyákat például meg kell mutatnom 🙂

Tényleg az egészség és a család került a középpontba.

Folyamatosan csinálom a tornámat, eddig csupa jót hozott. Két hét után a hátam egyenesebb lett, az alakom feszesebb, a kedvem jobb, a reggelek energikusabbak, minden rendben. (És ma vettem egy motivációs nadrágot, mert ennél már csak jobb lehet 🙂

A hétköznapjaink őrültek. Bár most egyre jobban arra próbálok fókuszálni, hogy ha máson nem is tudok, az én viselkedésemen változtassak. Nem leszek tökéletes, és nem is lesz minden más azonnal, de a változtatás mellett döntöttem. Még nem tudom, hogy hogyan, de nem szeretnék kiabálni. Jó rég óta úgy van ez, hogy csak feszülök, feszülök, egészen addig, míg ki nem török és leordibálom a fejét valakinek, és persze azoknak, akik a legbelső körbe tartoznak. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi hoz ki a sodromból. Persze lehetne sorolni, hogy a gyerekek, meg a kis hülyeségeik, meg az életveszélyes mutatványaik, meg a reggeltől estig tartó visítozás, követelőzés, vinnyogás, köpködés, artikulálatlan üvöltés minden piszlicsáré ügy miatt, vagy hogy nincs sok nyugodt időm, de igazából ezek mindenhol így vannak, mégsem ordibál mindenki, másrészt pedig ezeken nem segítek az ordibálással, és ha én leeresztenék végre, akkor ők is nyugodtabbak lennének. Igazából az hoz ki a sodromból, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy elterveztem, és nem csinálhatom, amit akarok. Nem nagy ügy, ugye? De az.

Volt ez a cikk. Már régebben is olvastam ezeket a mondatokat, és akkor az maradt meg, hogy a gyereknek még iskolás korában is napi öt óra rohangászásra van szüksége. Viszont nem csak ennyi. Azt is írja, hogy ugyanennyi üvöltözésre is. Huhh, akkor mi jók vagyunk! Legalábbis a gyerekek.

Csak én már kinőttem ezt a kort, ideje lenne tovább lépni.

Ugyaninnen van ez az idézet is: “Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. … Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.”

Szóval most igyekszem felelőtlenné válni, és többet játszani, vagy csak ott lenni kéznél.

Annak, aki angolul tud, ajánlok egy jót, én most ebbe vetettem bele magam. Igazán ez mozdított ki, hogy próbáljak kiabálás nélkül gyereket nevelni. Egészen sok megható, hiteles történetet ír le. Egy okos és érzékeny nő. És főleg tökéletlen és ezt nyíltan vállalja. De mindig akar változtatni és ez a változás meg is történik. Megrendeltem a könyvét, meg még egy másikat is. Úgyhogy most itt a fókusz. Hogyan ne várjunk el magunktól annyi mindent, és a gyerekektől se, és hogyan szakadjunk le a digitális eszközeinkről, és hogyan élvezzük, ami most van.

Most mi van:
Délelőtt a gyerekekkel elmentünk dokihoz, Vili (lázas volt egy napig) gyógyultnak nyilvánítva. De a lényeg nem ez volt, hanem hogy esett, és mivel végre nekem is előkerült a kék túraesőkabátom (Na igen, életem legvadabb kalandja volt, hogy elstoppoltunk négyen Manchesterig, épp miután kirúgtak az egyetemről. Oda vettem, mert ott mindig esik), így mindenkit fel tudtunk szerelni eső ellen. Állati boldogan tapicskoltak végig minden pocsolyát. Nem siettünk, jó volt.

Itt az eső, folytatódik a csigagyűjtés. Vili fog valamit, amibe gyűjti. Megy körbe az udvaron és keresgél, és ha kimásznának, visszapakolássza őket. Biga-biga.

Aztán csináltam másodszorra is cukkinilepényt. Ha értetek finomat… Kis bazsalikommal is megbolondítottam, mindenki falta. Én mondjuk ebbe kétszer annyi tojást tettem, és így még jobb volt. Annyira bejön, hogy meg fogom kicsit variálni, liszt helyett zabpehellyel és még valamivel, és mostantól mindig kell legyen itthon cukkini.

Vilinek jön a foga, sokat sír és nyűgös napközben is. Az éjjel, na azt hagyjuk. Hátha ma éjjel jobb lesz, az esti altatás gyors volt, jókat ígér.

Zsombidumák:
Anya, ha nagy leszek és a kukim is nagy lesz, majd elmehetek egyedül és veszek a Vilinek napszemüveget. (Én nem szoktam olyanokat mondogatni, hogy a fiúknak egy a lényeg, pedig de.)

Majd ha lesz egy saját házunk, apa legyen a gazda, és legyen lovunk, meg zongojánk (mondtam neki egyszer, hogy most kicsi a lakás egy zongorához, erre kilogikázta, hogy ha lesz egy nagyobb, akkor lesz zongora), meg kecskénk meg szamajunk. (Dömsödből merítkezik. Az állatkertbe inkább nem viszem el.)

——————-

Most lelépünk Dömsödre, meg utána Zebegénybe, nyaralás indul, blog pihen. Remélem, sok jó sztorival és kevés idegbajjal jövünk haza.

Vagyis új barátságot kötöttem egy TORNÁVAL. És életre keltem tőle. Nem egy tipikus történet tőlem, azt mondhatjuk. (Vigyázat, hosszú is.)

Ilyenkor mindig olyan mondatok jutnak az eszembe, hogy: “Minden azzal kezdődött, hogy…”. Csak most valahogy alig találom az egésznek az elejét. Biztos, hogy mindenki tudja rólam, hogy mindent egyszerre akarok jobban csinálni. Jó ideje vergődtem abban a körben, hogy egyszerre próbáltam meg minden új ötletemet és vágyamat a napjaimba sűríteni, és hát surprise, surprise**, nem sikerült. Időközönként, mondjuk havonta elöntötték a fejemet az ötletek, és akkor nekiveselkedtem, hogy na, majd most összeszedem magam. ÉS lefogyok. És új ételeket keresek. És lakást rendezek. És jófej leszek mindenkivel. És nem kiabálok a gyerekekkel. És megértő leszek. És kitalálom, hogy mihez kezdjek, ha Vili eléri a két éves kort. És kencéket gyártok. És szappant főzök. És öko és gazdaságos megoldásokat keresek mindenre. És olvasok ezer könyvet. És írok. És fotózom. És előhívom (az esküvő óta le vagyok maradva). És a barátaimmal ápolom a kapcsolatunkat. És a családommal is. És gyógynövényekről tanulok, keresem, felismerem, szárítom és használom őket. És visszahozom az életembe a művészetet. És befőzök mindent, amit érek. És meditálok végre. ÉS AKKOR MAJD MINDEN MEGVÁLTOZIK. Hát igen, még magam is megleptem, mire összeszedtem, hogy mekkora a lista, és simán lehet, hogy valami kimaradt 🙂

Szóval éppen ott tartottam, hogy mivel kikerült egy pár könyvespolc a lakásból, így jó volna valamit okosítani az elrendezésen, meg a szőnyeget is utálom, és valami változás kéne. Eszembe jutott egy feng shui könyv, amit már régen olvastam, és sikerült Cilitől újra elkérni. Nem fogom magam (nagyon) védeni, hogy minek olvasok ilyesmiket, igazából már megszoktam, hogy ha valamit olvasok, azt szűrjem közben. Biztosan van benne jókora bullshit***, de már pár apró próbálkozásomból is kiderült, hogy azért igenis használhatóak az ötleteik. Most még nem megyek részletekbe, de későbbi írásokban szándékomban áll előtte-utána képekkel bombázni benneteket. (Az egészben az a jó, hogy nagy része egyszerű és tudtam, és mindenki tudja, csak itt valahogy mégis jól össze van szedve.) Itt ez az egész feng shui azért érdekes, mert vannak témák, amik megjelennek a lakberendezésben, és a feng shui szerint, ha valamelyikkel problémánk van az életben, akkor a lakásunkban is jó, ha emlékeztet bennünket jelképesen valami arra, hogy most erre szeretnénk koncentrálni. Ilyen területek: egészség és család, gazdagság és siker, hír és hírnév, házasság és szerelem, alkotókészség és gyerek, segítők és utazás, emberi kapcsolatok és karrier, önművelés és tudás.

Tetszett az ötlet, hogy nagyjából egy-egy hónapot töltsek mindegyikkel, hogy egy kicsit jobban koncentráljak egy területre. Azon kaptam magam, hogy kapkodok, és nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. Mire Zsombi tüdőgyulladására fény derült, és közben alig éreztem magamban erőt bármire, nemhogy extra törődésre és ápolásra, rögtön tudtam, hogy az egészség és család lesz, amit kiválasztok.

Végül a lakásban alig lett nyoma, azon kívül, hogy próbáltam kitenni ide-oda képeket a családról és barátokról, és igyekeztem csak élő és egészséges, és nem félig száradó növényekkel körülvenni magunkat. (Hogy miért, arról később.)

Viszont ez is elég volt arra, hogy az egészséggel foglalkozni kezdjek, és akkor jutott eszembe az a jógára emlékeztető gyakorlatsor, amivel egy ideig szemeztem, sőt, ki is próbáltam, csak a szoptatás miatt mégse mentem bele. Ez az öt tibeti rítus. (Most már a szoptatás nem állít meg. Lehet, hogy a méregtelenítés beindult tőle a szervezetemben, meg hat a hormonháztartásra is, de a Vilit ez egyelőre nem zavarja. Ha zavarná, és abbamaradna a szoptatás, szerintem másfél éves gyereknél ez sem a világ vége. Vagyis most már itt az ideje, hogy éljek. Utánaolvastam annyira, hogy felelősen tudjak dönteni arról, hogy belekezdjek.)

 Gyakorlatilag annyi az egész, hogy minden egyes nap felkelés és kis bemelegítés után öt darab gyakorlatot kell elvégezni. Kezdetben háromszor kell őket ismételni, majd hetente kettesével emelve a tétet, végül eljutunk huszonegy ismétlésig, és azt aztán életünk végéig minden reggel lenyomjuk 🙂

Magyarul itt van róla jó leírás, a végén videó is van.

Amikor kérdéseim vannak, itt szinte mindig találok választ, bár ez az oldal angolul van.

És ezt olvastam először, ennek a képei és leírása alapján kezdtem a tornát. (A végén vannak helyettesítő gyakorlatok arra az esetre, ha valamelyik nem menne.) Az első link magyar videója kicsit más. Ugyan a légzésre én is figyelek, de a torna maga közel se ilyen nyugis és lassú. Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy Vili szopizott, Zsombi megkapta a tejet-cumit-mesét és a kanapén bootol****, én elkezdem a tornát, Vili felvillanyozódik és kb ott ugrál a hasamon, és azt kiabálja, hogy tellealábad.

És hogy miért szeretem annyira? Mert konkrétan olyan lettem tőle, mint egy energiabomba. Jókedvvel kelek fel, és torna után életre kelek, és van erőm a napot elkezdeni. Alig egy hete csinálom, mégis hatalmas a hatása. Mint aki álomból ébredt, olyan lettem. Minden nyilván nem változott meg, de él a remény, hogy a változtatáshoz alakul az erő, és ez szerintem nagy dolog.

Nekünk nyugati embereknek általában idegen az a terminológia, ami az elméletéhez kapcsolódik, de őszintén szólva engem ez nem zavar. Mit érdekel engem, hogy csakrákról meg univerzum energiájáról beszélnek. A testet lendületbe hozza, és a szellemet is, és érzem magamban az életet, mint eddig nagyon kevésszer életemben. Aki tud más módszert arra, hogy megteljen élettel, örüljön, és ossza meg velünk. Én így kezdek neki. És ugyanilyen elánnal próbálom beszuszakolni a napjaimba a kontemplációt, a csendes Jézus-imát, de ez megint egy hosszú történet, és már így is nagyon hosszút írtam, és aki végig bírta olvasni, annak küldök egy puszit.

(Vigyázat! Beindítja a bensőnket, néha ideiglenes mellékhatásokkal is jár. Nekem másfél napig majd szétesett a fejem, ami szinte kibírhatatlan volt, de nem hagytam abba. El is múlt. Viszont mielőtt elkezdjük, érdemes sokat olvasni róla.)

*Nem mindenki tud angolul a világon. Ezért mindig fogok magyarázkodni. Ez azt jelenti: Ez egy szép barátság kezdete. A Casablanca c. film sokat idézett utolsó mondata.

**meglepetés, meglepetés

***mellébeszélés (szó szerint bikaszar)

**** indítja a rendszert 🙂

Múlt hétfőn Marci bicaja eltűnt az udvarból. Mivel nincsen meg a papírja, még ha megtalálnák se tudnánk beazonosítani, úgyhogy nem tett feljelentést, ennyi volt. Eléggé megrázott minket is, a Zsombit is (Vili még nem érti), meg a ház lakóit is. Iszonyat nehezen fújtam ki magamból a tehetetlen dühöt. Legrosszabb volt mindenféle lopós sztorikat hallgatni. Meg azt, hogy a Zsó mindenféle keresztkérdéseket tesz fel, hogy miért tesz valaki ilyet, és most hol a bicaj, és akkor a jendőjök majd letajtóztatják, ugye. És ezt százszor, százféle variációban elismételtük aznap meg másnap is.

Mire felengedtem, Marci volt feszült, aztán egyszerre mind leengedtünk. Attól, hogy átmentünk a tojnyosházba (a mamiék háza az utcában), és a paradicsomaink, amiket magról nevelgettünk február óta, most a homlokunkig érnek, és ott lógnak rajta fürtökben a zöld paradicsomok és még mindig rengeteg viráguk nyílik.

Ott matattunk a kertben, a gyerekek valamit rosszalkodtak, én szedtem le a fölösleges hajtásokat, csupa zöldre és később feketére fogta a kezemet, és azóta ez nagyon megragadt bennem: hogy az segít nekem új erőre kapni, ha az életbe jól belemerülök. És csak ott vagyok, és nem rágódom semmin, csak valami zölddel és élettelivel jól összekoszolom a kezemet. Akkor lassan kitisztulok és elszáll, aminek el kell. 

…

Miután ezt a részét megírtam, hagytam pihenni a posztot, és a nyugalmamba megint bele*art valami. Egyik reggel azt látom, hogy a szépséges kövirózsáimat kikaparta a kék edényéből valami dög. Ezt tettem a bejárathoz. Nem szerettük, hogy olyan csupasz, raktunk oda virágokat, de az enyémeket kiette valami féreg, kiszedtem őket, és ideiglenesen odatettem helyette a kövirózsás edényt. Komolyan sírva fakadtam,, olyan szörnyű lett az a szépséges kövirózsa, és hogy ilyen lehetséges, és hogy valami azon a területen állandóan pusztít. Azt már ne is mondjam, hogy mellesleg még oda is csinál állandóan valami, eddig azt hittük, macska. Nem baj, nem adom fel. Majd lelógatok valami virágot a fenyőről, nem hagyom magam!

Zsombika nem tűnik nagyon betegnek, gyakorlatilag alig köhög, felszakadt neki, de nem erőlteti, mint máskor szokta. Vagy nem jött még fel a cucc az arcüregből, és eztán fog, vagy nem tudom.. Mindenesetre kapja az ezerféle gyógyszereket. Konkrétan leírtam magamnak minden napra hogy mikor mit kell adjak neki, mert képtelen vagyok fejben tartani. 

A nagy ijedelemre és az előző posztomra nemvárt kedvességeket kaptam, üzeneteket, levelet, telefonhívást, gyerekvigyázást, jelenlétet. Nagyon megható volt és nagyon köszönöm.

Jelenleg próbálom magam én is összeszedni a fáradtságból, és aztán tervezek jönni egy laikus megközelítésű immunvédelem témával. Tanácsot is kaptam és ki is akarok próbálni pár gyógynövényt. Természetesen még ezer tervem van, de ezt már megszoktam. Hogy ne öntsenek el nagyon, gyorsan felsorolom, és akkor kicsit felüdülök (és egy kis ízelítőt is adok, hogy mi várható):

egyszerűsítés miden szinten
hősök tere projekt és én
hogyan ne őrüljek meg – és a családom se
lakás harmonizálása, a feng shui nekem tetsző eszközei
gyerekaltatós projekt
öko mosás és takarítás
ekcéma
krémfőzés
növények, fűszerek
főzés és egészséges főzés
mozgás – na nem a fitnesszre gondolok, se edzőteremre – annál kisebb lépésűek az óvodáskorúak és így én is
alkotósarok – remélhetőleg ezek csak képek lesznek minimál szöveggel
és a mindent átható kérdéseim

végül gyerekszáj:

Vili tök értelmesen beszél, ragoz, mindent ki tud fejezni. Kivéve azt, hogy vegyem fel (őt, vagy bármi mást). Erre azt mondja kb, hogy vöszölesz.

és egy sztori:

Zsombinak napi háromszor melegíteni kell az arcát a melegtőpárnán. Visítós tortúra, mert mindennél jobban utálja a meleget. De aztán a nagy hadművelet olyan lett, hogy meséltem neki arról, mikor a dömsödimami babettával járt a tanyákra a babákhoz látogatóba. Na ez bejött, de azért erről az egy mondatról kétszer tíz perces szösszeneteket kitalálni egy idő után nem tudtam többet. Azóta babettás videókat nézünk a youtuberól, és közben összebújunk és fogom a párnát az arcához. Ó, a jomantika …

Ma Zsombival mellkasröntgenen voltunk. A diagnózis tüdőgyulladás. Nem vagyok halálra rémülve, de aggódom, és azon gondolkodom, hogy van ez az egész jelen lenni dolog.

Vajon más is tagadja a bajt, amíg csak lehet, mint én? Á, ez velünk nem történhet meg. És de. Mintha hallanám köhögni, te is hallottad? Aztán hányt az erőltető köhgéstől. Aztán bepisilt éjjel az erőlködéstől. Bakker, megyünk a dokihoz, az meg röntgenre küld, még mindig nincs betegagyerekem-tudatosság. És akkor a papíron magyarul szerepel a tüdőgyulladás. Á, csak ráírták, hogy izé, nekem is írtak már papíromra veszélyeztetett terhességet adminisztrációs okokból, mégsem volt semmi baj. Hát itt most van.

Holnap reggel visszük a leletet a dokihoz, és nekem még nem volt tapasztalatom ilyesmiben, azt se tudom mitől van és mit csináljak. És a köhögésen kívül nincs tünete. Ezért folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy beteg, extrákat igényel, nem csak a hiszti. És közben azon gondolkozom, hogy mit lazáskodtam el. A pancsolások koraiak voltak? A lakásban vagy èjjel jobban kellene öltöztetni? És mi lesz, ha fekve kell kigyógyítani, nem rohangálhat?

És egyáltalán, van ez az igényem, hogy minden legyen renben. És nincs.
Ebben az visel meg nagyon, hogy Zsombi rengeteget volt beteg, kétszer annyit, mint a többi gyerek, mióta ovis. Szörnyű volt, és nehezen bírtam azt, hogy tulajdonképpen valaki mindig beteg volt, legrosszabb esetben mind egyszerre, és csak ritkán kaptunk levegőt. Most az ovi végeztével megint kezdtem fellélegezni, elkezdtem visszatérni önmagamhoz,  mindent csinálok, olvasok, gondolkodom, (és írni is akarom, ugye, ezer téma és bjegyzés pörög az agyamban) és előre örültem, hogy dejó, elmúlt az utolsó betegsége, az utolsó hetet oviban töltötte, minden jó, nap süt, kék az ég, nyáron összeszedjük magunkat. Erre kiderül, hogy durvább lett minden eddiginél.

Tényleg nem tudom, mit csináljak. Ezen a hörghurutos köhögéses problémán kívül, ami folyton volt, folyamatosan szenvedtünk az ekcémával is, és abból se keveredtünk ki. Néha azt gondolom, hogy ez az egész gyógynövényes-vajákos-krémkeverős vonal csak azért érdekel annyira, mert meg akarom gyógyítani a kisfiamat. Mert sajnos az ekcémát nem tudják tünetmentesíteni sem, se a drága magán, se az állami orvosok. Elkeserítő, hogy azt mondják, hogy nincs megoldás. Hajlam. És a hörghurut is hajlam. És hogy talán majd valamennyire kinövi. És bár megnyugtató, hogy a gyerekorvosunk tüdőgyógyász is egyben, akkor is, ő se tud csodát tenni.

Azért veszem mindig olyan nehezen tudomásul, hogy beteg, mert nem akarom, hogy baja legyen. De semmi. Soha. Lehessek valami olyan erő, ami megvédheti. Szegénykém, ő tényleg elhiszi, hogy én és a doktorok meg tudjuk gyógyítani. Mert ezt mondom neki. De hát ez nem igaz. Minden új krémnél, amit rákenek, azt mondom, hogy azt mondta a dokinéni, hogy ez majd segíteni fog. És elfogadja. És amikor valami csípte a bőrét, azt mondja, buta volt a doki. 

Nem, kisfiam, a doki nem buta, csak próbál segíteni, és biztos ő is tudja, amit nem szeretek hangosan mondogatni, mert ijesztő, hogy habár sokat tud az ember, meg az orvos is, azért az élet jövése menése olyan, amilyen, és habár lehetünk rá hatással, valójában nem vagyunk urai az életnek.  A kérdéseidre ritkán tudunk igazán megnyugtató válaszokat adni, és csak pislogunk, hogy az élet megint máshogy hozta, mint vártuk. És idővel, persze minden megoldódik, ki fogod nőni a durva hörghurutot, meg ezt a tüdőgyulladást is kifeküdjük, meg talán az ekcéma tünetei is enyhülnek iskolás korodra, de azt nem lehet mondani, hogy idővel minden jobb lesz, meg azt sem mondhatjuk, hogy majd ha megnőtök a Vilivel, akkor majd könnyebb lesz nekem és apának, mert akkor majd lesz más bajunk. Most most van, most ez van, ezt kell végigcsinálni. Valamikor élvezzük, valamikor meg csak túl akarjuk élni. 

Azt szeretném, ha megnyugtatna az, hogy azzal élünk, amink van. És szeretnék egyre jobban azzal foglalkozni, ami most van, nem azzal, ami elmúlt, és nem a jövővel.

DE NE LEGYEN MÁR BETEG, LÉCI.