Ma Zsombival mellkasröntgenen voltunk. A diagnózis tüdőgyulladás. Nem vagyok halálra rémülve, de aggódom, és azon gondolkodom, hogy van ez az egész jelen lenni dolog.
Vajon más is tagadja a bajt, amíg csak lehet, mint én? Á, ez velünk nem történhet meg. És de. Mintha hallanám köhögni, te is hallottad? Aztán hányt az erőltető köhgéstől. Aztán bepisilt éjjel az erőlködéstől. Bakker, megyünk a dokihoz, az meg röntgenre küld, még mindig nincs betegagyerekem-tudatosság. És akkor a papíron magyarul szerepel a tüdőgyulladás. Á, csak ráírták, hogy izé, nekem is írtak már papíromra veszélyeztetett terhességet adminisztrációs okokból, mégsem volt semmi baj. Hát itt most van.
Holnap reggel visszük a leletet a dokihoz, és nekem még nem volt tapasztalatom ilyesmiben, azt se tudom mitől van és mit csináljak. És a köhögésen kívül nincs tünete. Ezért folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy beteg, extrákat igényel, nem csak a hiszti. És közben azon gondolkozom, hogy mit lazáskodtam el. A pancsolások koraiak voltak? A lakásban vagy èjjel jobban kellene öltöztetni? És mi lesz, ha fekve kell kigyógyítani, nem rohangálhat?
És egyáltalán, van ez az igényem, hogy minden legyen renben. És nincs.
Ebben az visel meg nagyon, hogy Zsombi rengeteget volt beteg, kétszer annyit, mint a többi gyerek, mióta ovis. Szörnyű volt, és nehezen bírtam azt, hogy tulajdonképpen valaki mindig beteg volt, legrosszabb esetben mind egyszerre, és csak ritkán kaptunk levegőt. Most az ovi végeztével megint kezdtem fellélegezni, elkezdtem visszatérni önmagamhoz, mindent csinálok, olvasok, gondolkodom, (és írni is akarom, ugye, ezer téma és bjegyzés pörög az agyamban) és előre örültem, hogy dejó, elmúlt az utolsó betegsége, az utolsó hetet oviban töltötte, minden jó, nap süt, kék az ég, nyáron összeszedjük magunkat. Erre kiderül, hogy durvább lett minden eddiginél.
Tényleg nem tudom, mit csináljak. Ezen a hörghurutos köhögéses problémán kívül, ami folyton volt, folyamatosan szenvedtünk az ekcémával is, és abból se keveredtünk ki. Néha azt gondolom, hogy ez az egész gyógynövényes-vajákos-krémkeverős vonal csak azért érdekel annyira, mert meg akarom gyógyítani a kisfiamat. Mert sajnos az ekcémát nem tudják tünetmentesíteni sem, se a drága magán, se az állami orvosok. Elkeserítő, hogy azt mondják, hogy nincs megoldás. Hajlam. És a hörghurut is hajlam. És hogy talán majd valamennyire kinövi. És bár megnyugtató, hogy a gyerekorvosunk tüdőgyógyász is egyben, akkor is, ő se tud csodát tenni.
Azért veszem mindig olyan nehezen tudomásul, hogy beteg, mert nem akarom, hogy baja legyen. De semmi. Soha. Lehessek valami olyan erő, ami megvédheti. Szegénykém, ő tényleg elhiszi, hogy én és a doktorok meg tudjuk gyógyítani. Mert ezt mondom neki. De hát ez nem igaz. Minden új krémnél, amit rákenek, azt mondom, hogy azt mondta a dokinéni, hogy ez majd segíteni fog. És elfogadja. És amikor valami csípte a bőrét, azt mondja, buta volt a doki.
Nem, kisfiam, a doki nem buta, csak próbál segíteni, és biztos ő is tudja, amit nem szeretek hangosan mondogatni, mert ijesztő, hogy habár sokat tud az ember, meg az orvos is, azért az élet jövése menése olyan, amilyen, és habár lehetünk rá hatással, valójában nem vagyunk urai az életnek. A kérdéseidre ritkán tudunk igazán megnyugtató válaszokat adni, és csak pislogunk, hogy az élet megint máshogy hozta, mint vártuk. És idővel, persze minden megoldódik, ki fogod nőni a durva hörghurutot, meg ezt a tüdőgyulladást is kifeküdjük, meg talán az ekcéma tünetei is enyhülnek iskolás korodra, de azt nem lehet mondani, hogy idővel minden jobb lesz, meg azt sem mondhatjuk, hogy majd ha megnőtök a Vilivel, akkor majd könnyebb lesz nekem és apának, mert akkor majd lesz más bajunk. Most most van, most ez van, ezt kell végigcsinálni. Valamikor élvezzük, valamikor meg csak túl akarjuk élni.
Azt szeretném, ha megnyugtatna az, hogy azzal élünk, amink van. És szeretnék egyre jobban azzal foglalkozni, ami most van, nem azzal, ami elmúlt, és nem a jövővel.
DE NE LEGYEN MÁR BETEG, LÉCI.