Ez az én játszóterem. (Feltettük rá az előző oldalam posztjait is)
Mindig szerettem a balkáni gerle búgását. Gyerekkorom óta a szomszédunk fáján énekel. Egyszer anyától megtudtam, hogy amikor még a dédinél laktunk (kb két éves koromig), ott is szólt a gerle. Aztán valahogy bárhová kerültem, mindig jó érzés töltött el, ha meghallottam. Ilyen volt minden új albérletbe költözés, az angliai L’abriba sétálás a vonattól, a lakásunkba beköltözés, és most a házunk udvarán is hallom.
Mint egy ámen, hogy itthon vagyok, hogy a helyemen vagyok és minden rendben van.
Pont, mint ahogy a meditációban is történik, és ahogyan végső soron az aggodalmaim mögött már ott érződik: halkan már hallom, hogy ez így jó, én így jó vagyok, csak vegyem észre.
Ehhez a nyugalomhoz térek vissza egyre sűrűbben, miközben keresgélek. Meglesz. Megvan. Alakul. Tudatos vagyok, jól vagyok, itthon vagyok, teszem a dolgom, és a gondolataimat, a nehézséget és az örömöt és az irányt és az inspirációt őszintén megosztom veletek, közösséget ajánlok. Azért nem csak papírra írom a fióknak, mert sok könyv, blog és ezeken kívül is sok ember segít engem is. Az esik a legjobban, ha kiderül, hogy más is van úgy az élettel, mint én. Főleg, ha valaki mer igazán őszinte lenni. Kevésbé érzem magam magányosnak. Velük veszem magam körül, élőben és virtuálisan is, hogy újra és újra helyre tegyenek. És tetszik az ötlet, hogy én is ilyen valami legyek. Mélyreható, a végletekig őszinte és kapaszkodó a káoszban.
Mint egy ámen, hogy itt itthon vagy, hogy a helyeden vagy és minden rendben van.
A legjobban egy Mary Oliver vers fejezi ki, hogy moat hol tartok:
Mary Oliver: The Journey
One day you finally knew
what you had to do, and began,
though the voices around you
kept shouting
their bad advice – – –
though the whole house
began to tremble
and you felt the old tug
at your ankles.
‘Mend my life!’
each voice cried.
But you didn’t stop.
You knew what you had to do,
though the wind pried
with its stiff fingers
at the very foundations – – –
though their melancholy
was terrible. It was already late
enough, and a wild night,
and the road full of fallen
branches and stones.
But little by little,
as you left their voices behind,
the stars began to burn
through the sheets of clouds,
and there was a new voice,
which you slowly
recognized as your own,
that kept you company
as you strode deeper and deeper
into the world,
determined to do
the only thing you could do – – – determined to save
the only life you could save.
Egy nap végre megtudtad,
mit kell tenned, és elkezdted,
habár a hangok körülötted folyamatosan
rossz tanácsokat
adtak —
habár az egész ház
megremegett
és te érezted a régi cibálást
a bokáidnál.
“Javítsd meg az életem!”
minden hang ezt kiáltotta.
De te nem álltál meg.
Tudtad, mit kell tenned,
habár a szél tolakodott,
hűvös ujjaival
feszegette az alapokat—
habár szörnyű volt
a melankóliájuk.
Már éppen elég késő volt,
és vad volt az éjjel
és az út tele volt letört
ágakkal és kövekkel.
De apránként
ahogy magad mögött hagytad a hangjukat,
a csillagok kezdték átégetni
a felhőtakarót,
megleltél magadban egy új hangot,
amit lassan sajátodénak ismertél meg,
ami a társaságod lett,
amint mélyebbre és mélyebbre sétáltál
a világba
elszántan,
hogy azt az egyetlen dolgot tedd, amit tehetsz:
elszántad magad, hogy megmentsd
azt az egyetlen életet, amit megmenthetsz