Múlt hétfőn Marci bicaja eltűnt az udvarból. Mivel nincsen meg a papírja, még ha megtalálnák se tudnánk beazonosítani, úgyhogy nem tett feljelentést, ennyi volt. Eléggé megrázott minket is, a Zsombit is (Vili még nem érti), meg a ház lakóit is. Iszonyat nehezen fújtam ki magamból a tehetetlen dühöt. Legrosszabb volt mindenféle lopós sztorikat hallgatni. Meg azt, hogy a Zsó mindenféle keresztkérdéseket tesz fel, hogy miért tesz valaki ilyet, és most hol a bicaj, és akkor a jendőjök majd letajtóztatják, ugye. És ezt százszor, százféle variációban elismételtük aznap meg másnap is.
Mire felengedtem, Marci volt feszült, aztán egyszerre mind leengedtünk. Attól, hogy átmentünk a tojnyosházba (a mamiék háza az utcában), és a paradicsomaink, amiket magról nevelgettünk február óta, most a homlokunkig érnek, és ott lógnak rajta fürtökben a zöld paradicsomok és még mindig rengeteg viráguk nyílik.
Ott matattunk a kertben, a gyerekek valamit rosszalkodtak, én szedtem le a fölösleges hajtásokat, csupa zöldre és később feketére fogta a kezemet, és azóta ez nagyon megragadt bennem: hogy az segít nekem új erőre kapni, ha az életbe jól belemerülök. És csak ott vagyok, és nem rágódom semmin, csak valami zölddel és élettelivel jól összekoszolom a kezemet. Akkor lassan kitisztulok és elszáll, aminek el kell.
…
Miután ezt a részét megírtam, hagytam pihenni a posztot, és a nyugalmamba megint bele*art valami. Egyik reggel azt látom, hogy a szépséges kövirózsáimat kikaparta a kék edényéből valami dög. Ezt tettem a bejárathoz. Nem szerettük, hogy olyan csupasz, raktunk oda virágokat, de az enyémeket kiette valami féreg, kiszedtem őket, és ideiglenesen odatettem helyette a kövirózsás edényt. Komolyan sírva fakadtam,, olyan szörnyű lett az a szépséges kövirózsa, és hogy ilyen lehetséges, és hogy valami azon a területen állandóan pusztít. Azt már ne is mondjam, hogy mellesleg még oda is csinál állandóan valami, eddig azt hittük, macska. Nem baj, nem adom fel. Majd lelógatok valami virágot a fenyőről, nem hagyom magam!