Amióta kipihentem magam a nyaralás után, azóta is jönnek a Vili fogai és én azóta is sokszor szenvedek az alváshiánytól. Hálisten most éppen megint kezdek életképes lenni, de nagyon várom már, hogy az a két kis rohadék kibújjon. Mert addig sose tudhatom, hogy mikor leszek megint kialvatlan. Így aztán a kevés maradék drága időmet nem töltöttem irkálással.
A baj csak az, hogy túl sok minden gyűlik gondolati szinten, de nem tudom most se kiírni őket, úgyhogy mazsolázgatok.
A változtatás és nem kiabálás nem valami gyorsan halad. Annyi sikerül, hogy igyekszem csak rájuk figyelni, ha velük vagyok, és kalandozni, medencézni, fagyizni, akármi, csak ne máshol járjak fejben. Most erre nagyban rásegít, hogy behalt az okostelefonom. Van, amikor sikerül lejjebb vennem az elvárásaimat. Ilyenkor van az, hogy filccel krokodilt rajzolunk az ujjaink közé, ahelyett, hogy kiabálnék azért, hogy Zsó a lábára rajzol. Vagy szedünk gazakat az utak mentén, amik meglepően jól mutatnak az átlátszó kis üvegekben és még az ollót is kölcsönadom, sőt, Vilit is megtanítjuk vágni. Ezerrel megy a színezés is, és Vili most már nem eszi a filceket.
Siker még, hogy nem csak a gyagyaság ragad a nagyról a kicsire. Zsombi pl ebéd közben, ha úgy dönt, jóllakott, mindig ordibálva közli, hogy menjünk most már aludni: Aludni! Cumi! Egyszer türelmesen elmondtam neki, hogy olyan jó lenne, ha ilyenkor kiabálás helyett azt mondaná, hogy Köszönöm szépen az ebédet, tele lett a hasam (vagy valami ilyesmi, nem emlékszem a pontos mondatvégre). Azóta, képzeljétek rászokott arra, hogy megköszönje az ebédet, és néha kivárja, hogy én is befejezzem. És Vili ebben is utánozza. Egyszer csak magától megköszönte az ebédet. Elolvadtam.
Az öt tibeti rítust nyomom azóta is, eddig összesen kétszer hagytam ki, és fenomenális, csak annyit mondhatok. Annyit beszélek róla, hogy már három emberről tudok, aki elkezdte, mióta csinálom. Esetleg még valaki nem akar csatlakozni? Napi 10 perc, fokozatos, nem fáj, totálisan helyrerakja a tartást, izmosít, lendületet ad, önbizalmat, soroljam még? Lehet lassan megér egy egész posztot is. Annyit hozzáteszek még, mert előjött a napokban a kérdés, hogy irtózatosan fontos benne a mély légzés, orron át. Minden gyakorlat között is pár jó mélyet lélegzünk, meg ugye folyamatosan közben is. Én a lassú légzés ritmusára csinálom, mert úgy esik jól. Persze nagy megnyugvást nem hoz, ha folyton küzdenem kell azért, hogy hagyjon már békén mindenki tíz percre, ne borítsa alám a játékokat, ne bujkáljon alattam, ne akarja, hogy meséljek, ne ordibálja, hogy ne tojnázz. De néha sikerül. Az az álmom, hogy az udvaron csináljam korán, mikor még alszanak, de az alvással most ahhoz túl szarul állunk.