Vannak ezek a cukimuki fürdőgatyások, akikre ránézni is öröm. És vannak a süvöltő ördögök is, akiktől az agyam eldobom. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik a következő pillanatban, és tervezni se könnyű, ha valamit szeretnénk. És van ez a kínzókamra, mikor a fognövesztés extrém (nem)alvással jár együtt. És aztán ugye a gyönyörűséges Zebegény, a dombok és a Duna. És a Marci, aki mindenre kész. Minden szép is lehetett volna, ha nem bírom ilyen kegyetlenül nehezen a nemalvást. Így csak annyi volt, hogy előfordultak szép pillanatok. A maradék időben ingerült voltam, nagyon. És végtelenül boldog voltam, amikor hazaértünk végre. Két teljes nap alatt még nem sikerült teljesen helyrerázódnom, de már alakul.
Van mostanában egy állandóan feltűnő motívum, amit észrevettem. Azon gondolkodom, hogy mi lehet a főbaj, miért bírom olyan nehezen elviselni a gyerekeket meg a hülyeségeiket, miért kiabálok vagy fenyegetőzök állandóan. (Mert sajnos nem ment egyik napról a másikra az átváltozás, sőt.) Szóval azt vettem észre, hogy nem bírok belemerülni igazán az életembe. Nem akarok állandóan a gyerekekkel lenni, és emiatt alig vagyok velük kizárólagosan, mindenféle mellékes tevékenység nélkül. Merengek, hogy mit csinálok rosszul, meg tervezgetek, hogy hogy lenne jó, de úgy ahogy vagyok, ritkán élvezem azt, ami éppen van. Akadnak ilyen élmények, de azt látom, hogy többnyire szabadulni akarok a jelenből.
Szóval nem egyszerűen a kiabálás a baj, hanem hogy miért történik ez. És arról szól az átváltozás, hogy nem is átváltoznom kell, hanem csak belemerülni az életembe. Csak lazán, nem szigorkodni magammal.
Mikor úton voltunk múlt szombaton, ezen morfondíroztam, hogy szeretjük-e eléggé magunkat, engedjük-e, hogy olyanok legyünk, amilyenek vagyunk, mert ha nem, akkor mások elé is csak követelményeket támasztunk, és megy az ingerültség és szabályozás. És ezen nincs semmi meglepő, és nem új a gondolat, de amikor magamnak meg tudom fogalmazni, akkor mindig másmilyen lesz, szimplán csak mert már az enyém.
A nyaraláson is gondolkodtam. Azt gondoltam, hogy itthon is válthatnék nyaraló üzemmódba. Lazítani, kiélvezni, kalandozni. Mint a múlt ősszel, amikor minden napra azt hittem, hogy na most süt a nap utoljára ilyen szépen, gyerünk kifelé a szabadba. Mindent félretettem, amit csak lehetett, és így kiélveztünk a gyerekekkel heteket a sétáinkon. Mintha az utolsó lett volna, minden egyes nap olyan volt.
Holnap újra megpróbálom. A tornámban is nagyon bízom, mert ha nem vagyok halálosan fáradt, akkor erőt ad. És alakulok is. (Bár mondjuk az egész alakos tükör a nyaralóban nem tett jót az önbizalmamnak.)
Hajjaj, elöntik a gondolatok ezt a posztot. Hamarosan folytatom, de nem ma. Mivel úgy tűnik, nemsokára bővül az infrastruktúra, van remény további fotókra is. A fürdőgatyákat például meg kell mutatnom 🙂
2 hozzászólás
Kedves Juli!
Ugyan nincs gyerekem, és a nyaram is olyan nyugodtnak tűnik kívülről, mint már rég, hiszen tanárként aztcsinálokamitakarok, de mégis teljesen értem és érzem ezt a bejegyzést. Ugyanúgy elégedetlen vagyok minden egyes nap magammal, ugyanúgy tervezgetek és fejlődni akarok, ahogy te, ugyanúgy azt remélem, hogy a férjemmel egy irányba és jó (!) irányba evezünk, és mindennap próbálom elengedni a stresszeimet és az elvárásokat, melyek ki tudja miért és mikor alakultak ki. Száz szónak is egy a vége: ugyan az életünk nagyon más, az érzéseink valahol egyek.
Nem tudok neked tanácsokat adni, csak jelezni akartam, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, és hogy tök normális, hogy ezeket érzed. Legalábbis én normálisnak tartom magunkat. 🙂 Írd ki magadból, amt érzel, én örömmel olvasom! B. Kata alias Tatonka
Hú, a tanácsok helyett ilyesmi veledvagyok hozzászólások bearanyozzák a napomat!